Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ:
Gresham 2011.01.16.
BECENEVED:
Sokan, sokféleképpen hívnak: Hercegnő, Bambi, de még az Egérke is belefér
FOGLALKOZÁS:
Egyenlőre csak magammal foglalkozom, köszönöm szépen
ÉLETTÁRS:
Életem társa Octopuszi
USER:
Deathy

 

Mivel valójában nem tudom ki vagy mi vagyok, így azzal sem vagyok tisztában, mit tudok.

 

Nem tudom hány kiló vagyok, vagy milyen nagy már. De azt igen, hogy sokat és gyorsan növök. Anya szerint észre sem fogom venni, és már a saját kislányomnak tanítom majd meg, miért ne érjen hozzá a vasalóhoz, amikor az még füstől. És azt is tudom, - persze anyától - hogy a hajam olyan szőke, mint a búza mező, ahogy a kellemes nyári nap sugaraival cirógatja az aranyló kalászokat. Tudom, hogy tengermély kék szemeimet apától örököltem, akinek olykor-olykor valamiféle érthetetlen fény áramlott belőle. Általában tele vagyok kisebb horzsolásokkal, lila, kék foltocskákkal, mivel sokat ugrálok és még többet esek. Nem tehetek róla, a fa mászás jó játék, csak mikor félre lép az ember és seggre esik... A ruháimat szeretem, odafigyelek rá mit veszek fel, de sokat tanultam anyától. Szeretem a rózsaszínt és a színes ruhákat. A szoknyát, a felsőket - főleg amelyiken polip vagy unikornis van - és persze a hajba valókat. Már egyedül fésülködöm - és hellyel közzel a cipő megkötése is megy - de néha még el kél a segítség, ha masnit teszek a hajamba, vagy be kell fonni. Kedvencem, amit a hajamba teszek egy piros masni, fehér pánttal. Még anyáéktól kaptam egy vásárlás alkalmával. Apának is nagyon tetszett. Szeretem a fülbevalókat is, de nem tudom még beletenni őket a fülembe. S előszeretettel járok mások magassarkúiba. Illetve még ami fontos, hogy gyakorlott sminkes vagyok. Imádom az arcomat kenegetni, púderezni, bár a szem firkálást néha túlzásba viszem. Anyáék arra tanítottak, hogy mindenkiben meg kell látni a jót, s elfogadni olyannak amilyen. Tőle tudom, hogy barátságosnak kell lenni másokkal, és segíteni annak, aki rá szorul. Apa arra tanított, hogy sose utasítsam el a tanácsokat és halgassak a megérzéseimre, mert akkor nem járhatok rosszul. Hiszek nekik, mert ők is boldogok voltak. Tudok már olvasni - ha nem is túl jól - és írni, meg számolni is - bár diszgráfiás vagyok. De nem vagyok buta, sőt, nagyon is okos vagyok. A Jézuskában is hiszek, hiszen könyv is van róla... Apa szerint kalandkedvelő vagyok, mert folyton járom az utam és mindenre kíváncsi vagyok, emiatt pedig ha kell akár egy kis odúba is be préselem magam. De ez nem baj, mert Micimackó is így tett... Ugyan bátornak tartom magam - mert nem félek a darázstól vagy a manótól, aki esténként elrabolja az egyik zoknim - de azért vannak félelmeim. Például a sötéttől, a hangos dolgoktól, az ismeretlentől nem, de a furcsa emberektől igen. Félelmetesnek és valahol szomorúnak is találom, ha két vagy több ember veszekszik, ahelyett, hogy szeretnék egymást. Segítek másoknak, már ha persze tudok. Jó, mások cipőjét nem biztos, hogy be tudom kötni, de át tudok kísérni másokat az úton - ha zöld a lámpa, ha piros akkor felejtős - és ha meg is tudnám enni, oda adom másnak a csokim, hogy ne éhezzen. Nem tudom, hogy vicces vagyok e, mert ugyan anyáék szoktak nevetni rajtam, de én nem érzem magam olyan viccesnek, néha a komoly kijelentéseimen is jókat nevettek. Szeretek ábrándozni, és arra gondolni, hogy anyáékkal találkozom, vagy hogy végre mindenki szeretni fogja a másikat. Nem szeretem az ijesztő árnyékokat, a fegyvereket és amikor meg kell fogni egy fiú kezét... Amit szeretek csinálni, az a biciklizés, de szívesen kipróbálnám azt is, amelyik magától megy. Szeretek rajzolni, mások ruháiban járkálni és azt képzelni, hogy kalandos helyeken vagyok, és feladataim vannak. Akit a legjobban szeretek jelenleg az Octopuszi. De vannak ám rossz tulajdonságaim is, bár azokról nem szívesen beszélek. Ha fáradt vagyok, akkor hisztis leszek. Dehát ki nem? Könnyen megsértenek, ha viccből is piszkálnak, mert nekem az nem vicces.

 

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Ennek a királykisasszony volt egy apukája, aki festő és író volt és volt egy anyukája, aki zenész és énekes. Mindkettőjüket nagyon szerette. Sajnos, az apukáját ritkábban látta, mert sokat volt távol, de az anyukája mindig foglalkozott vele. Együtt olvastak, főztek, sőt olyan házias királylány volt, hogy még a takarításban is segített. Sokáig boldogan éltek, és szerették is egymást. Egy este azonban apa nem jött haza. Pedig ha késett is, mindig szólt előtte. Most azonban később csörgött a telefon, de akkor sem ő volt az. Az anya vette fel, a királylány pedig a szobájának ajtajából figyelte. Nem hallotta a túlsó oldalon lévő valakit, de bizonyára rossz ember lehetett, mert az anyuka egyszer sem mosolyodott el, sőt a telefon végére - amit szokatlan lassúsággal ejtett el - lassan a szájához kapott és hamarosan zokogásban tört ki. A királylány tudta, hogy valami baj van, és azt is, hogy az apukájával történt valami. Talán elaludt munka közben és ma nem tud hazajönni. Talán elfelejtette merre van az autója a parkolóban és bizony-bizony gyalog kell meg tennie a hosszú utat. Másra nem is tudott gondolni a királykisasszony. Jaj csak ne essen baja. A királylány végül erőt vett magán és remegő lábakkal, néma léptekkel kiment az anyukájához, és elé érve meghúzta a felsőjét, mert sajnos a mamája túl magas volt. Az anyuka lassan elhúzta kezét arcáról és akkor látta a királylány, hogy bizony-bizony nagy a baj. Nagyon nagy. Nyelt egy nagyot és várta, hogy anyukája közölje vele, hogy apu ma nem jön haza, mert nem csinált házi feladatot. De semmi baj, hiszen érthető, sok a munka, meg kell csinálni. Az anya leguggolt, hogy szemtől szembe lehessen a királylánnyal, majd előbb vállait fogta meg, aztán magához ölelve sírva közölte, apa nem jön haza többet. Elment messzire, és onnan már nem tud visszajönni. A királylány visszaölelve hallgatta, s bár borzasztóan érezte magát, amiért apukáját nem látja viszont soha többet talán, de nem adta fel a reményt. Lehetetlen, hogy egy kör alakú helyen, ne futnánk össze újra. Az anyuka bizonyára nem gondolt bele, ezért volt nagyon szomorú. De később se jutott eszébe hasonló, mert megváltozott... Sokat sírt, mindennap és alig mozdult ki... Már nem volt fényes a haja, nem mosolygott az arca és a szemei is szomorúak voltak éjjel-nappal. A királylány kicsit magára maradt, de kitartóan próbálta felvidítani anyukáját. Az anyukája nagyon szépen tudott énekelni, de apa hiánya miatt, soha többé nem énekelt. Szépen zongorázott és hegedűlt is, de sosem nyúlt már hangszerhez. Kétségbeejtő helyzet volt, a királylány pedig nem tudta mit tehetne. Nem fogadta el a helyzetet, de félt segítséget kérni. Egy nap, mikor a ház udvarában szedte a virágokat és ügyetlenül próbált belőlük koszorút csinálni, zörejt hallott a felső emeletről, az anyukája szobájából. Mintha valami eldőlt volna... Felsietett, hogy segítsen, bármiről is legyen szó, ám felérve, hiába rángatta a gombócot az ajtón, nem nyílt ki az ajtó. Kopogott, dörömbölt, de nem jött válasz. Vajon mi történhetett? Beüthette a fejét? Vagy megbotlott? Miért nem szól ki? Miért van csend? Szerencsére a királylányt megtanították arra, hogyha baj van, és nincs otthon senki, akkor kiket kell hívnia. Felhívta hát a fegyveres fickókat, akiktől ugyan tartott, de anyukája mindig mondta, hogy a fegyvert csak a rosszak miatt hordják, hogy megijesszék őket. Most nem használták, de hamar megérkeztek. A királylány elvezette őket a szobáig, majd a földszinten várt és várt... Berúgták az ajtót, kiabáltak egymásnak, aztán lassan mindenki lejött. Azaz nem mindenki. Az anyuka nem. A királykisasszony idegesen rágta a szája szélét. Mi van már? Hamarosan újabb autó érkezett, szirénázott, de nem úgy, mint a másik. Nagyobb is volt, és egy kereszt is volt rajta. Apa szerint a kereszt megvédi a jókat a gonosztól. Ajajj, valami gonosz van odafent. Fel akart menni, de nem engedték. Sőt, felháborító, de kikísérték és egy autóba ültették... Alig látott ki az ablakon, de mivel sokáig ült bent, volt ideje nézelődni. Lassan mindenki kijött a házból, kivéve anyukáját. Majd az utolsó piros ruhás emberke kitolt valamit egy kerekes ágyon. Valamit vagy valakit... Nem tudta, mert le volt takarva.De mintha emberi formája lett volna, csak épp mozdulatlan. A királylány nem tudta meg hova tűnt anyukája, de érezte, hogy ugyan oda mehetett ahová az apukája. Biztosan várják őt is, de még nem sikerült rájönnie, hogy hová mentek. Azóta a világ teljesen idegen lett. Egy ideig valami furcsa helyen volt. Sok más gyerekkel kellett osztozkodnia a szobáján, és többé már nem érezte magát királylánynak. Majd nem sokkal később, megjelent a nagymama és elvitte onnan. Azóta ketten élnek, de már nincs annyi játék és viháncolás... Az iskola ijesztő és a királylány is tudja, hogy valami baj van a világgal.