Az erőért nincs túl nagy ár.

SZÜLETÉSI HELY, IDŐ:
Phoenix, 1992. január 13.
BECENEVED:
meri bárki becézni?
FOGLALKOZÁS:
katona, first lieutenant (főhadnagy)
ÉLETTÁRS:
már akkor szerencsés valaki, ha Roy nem borít rá egy asztalt
USER:
X. Y.
KERESETT / SAJÁT:
saját, ki nem adnám a kezemből

 

Mit tagadás, nem vagyok tipikus katonaalkat. A fizikumom megvan - középmagas, jó erőben lévő, fiatalhoz képest nem is rossz -, de az arcomra jó páran megjegyezték már, hogy túl ártatlan egy tiszthez, amihez hozzájön még az is, hogy csak akkor mutatkozom egyenruhában, ha nagyon muszáj. Igaz, soha nem érdekelt, mit mondanak rólam. Aki gúnyolódott emiatt, annak állítólag a gyengélkedőn már más volt a véleménye.
A jellemem is érdekel? Ne akarj megismerni. Ha én látok rá esélyt, majd szólok, de arra várhatsz. Nem engedek magamhoz közel senkit... ezt megfogadtam. Akkor. Az összeégett, természetellenes pózban fekvő hullák felett.
Azóta utálom ezt az egész helyzetet.
Mi ez az igazságtalanság? Miért vagyunk ilyen tehetetlenek az angyalok ellen? Miért kell beletörődnünk?
Gyűlölöm mindet. Bukott? Égi? Nem mindegy? Ugyanolyan gyilkos mind. Azt mondod, Isten küldte őket? Akkor Istent is gyűlölöm.
Mi értelme így élni? Mi értelme így barátokat, társakat szerezni? Hisz lehet, hogy holnap valamelyikünk meghal. Megéri a gyász kockázata, ez az örök Damoklész-kard a pillanatnyi megnyugvásért?
Nem.
Ezért váltam ilyenné. Azt kérdezed, utállak-e? Nem. A helyzetet utálom, amiben élnem kell.
A világot utálom.
Ugye, mennyivel másabb vagyok, mint amilyennek elsőre láttál?

 

 Nem volt még elég? Nem akarok visszaemlékezni.

Hjaj... honnan kezdjem? Születés, első pár év, óvodai karrier, ilyesmi kimaradhat esetleg?
Soha nem voltam rossz helyzetben. Apám gazdag üzletember, ennek ellenére soha nem kényeztetett el; valamiért a mániája volt, hogy katona legyek. Ne kérdezd, miért - egy be nem teljesült álomtól a hazaszeretetig bármi oka lehet. A lényeg, hogy én se nagyon ellenkeztem, mikor szinte a sorsomra hagyott - azóta se hallottam felőle -, és meglepően könnyen bejutottam a tisztképzőbe, ahol 23 éves koromig hitték azt, hogy szívathatnak (valamiért soha nem sikerült nekik.) Bekerültem a seregbe, kaptam is egy átlagos beosztást, aztán minden jól ment. Milyen vidám is az élet! Az ember teljesít, egyre feljebb mászik a ranglétrán, aztán jól él.
De ember tervez, az a rohadék ott fent meg végez.
Mikor lejöttek az angyalok, és elkezdtek rombolni, először azt hittem, átverés az egész. Tudod, mint mikor leadták rádiójátékban a Világok harcát, és az emberek pánikolva kirohantak az utcára. Aztán kiderült, hogy mégsem, ez az egész tragédia igaz... és már akkor sem értettem.
Miért?
Mindenesetre nem igazán foglalkoztam ezzel. Addig se tétlenkedtem sokat, igyekeztem eleget tenni a tiszti teendőimnek, akkor azonban belevetettem magam a munkába. Mentettem az embereket, segítettem a visszavonulásban, próbáltam visszatartani az angyalokat, egyszóval mindent megtettem, amit tudtam. Akaratlanul is kitűntem ezzel, de nem érdekelt: segíteni akartam. És így is túl sokan meghaltak.
Aztán sikeresen visszahúzódtunk a falak mögé. Szerencsére pont a lakhelyemen alakult ki a három központ egyike, így nem kellett gondolkodnom, hová is költözzek. Nem mintha lett volna választásom, hisz katona vagyok: folyamatosan adták az újabb és újabb feladatokat. Ezt a szállítmányt kísérjem el, azt az osztagot vezényeljem, amazt a védelmi blokkot erősítsem meg... én pedig mentem, és kérdés vagy zokszó nélkül megtettem.
Magam is meglepődtem, mikor lieutenanttá léptettek elő. Nem éreztem annyira kiemelkedőnek magam, csupán azt csináltam, amit jónak éreztem. Ennek ellenére örültem neki, hogyne örültem volna? Több lehetőség, nagyobb mozgástér, és természetesen több pénz is, az ilyesmit bárki szívesen fogadná. Haladt tovább az élet, én pedig keményen dolgoztam.
Aztán kaptam egy különös feladatot. Egy kívülálló csoportot kellett kísérnem (így álcázták a feljebbvalóim, hogy tesztelnem kellett őket), akik állítólag fel akarták adni a különc életet, és csatlakozni akartak Phoenix hadseregéhez. Öt férfiról volt szó, öt életerős, jó kedélyű férfiról. A vezetőjük rögtön barátságosan fogadott, és nem kellett hozzá sok idő, hogy az egész csoporttal jóban legyek. Nevettünk, beszélgettünk - szinte már taggá váltam köztük.
Történt mindez kétszáz kilométerre Phoenix külső határától.
Hamar leadtam a reportot, hogy a felmérés megtörtént, megbízhatóak az alanyok, és visszaindultunk a városba. Meglepően kis helyet igényeltek (két terepjáróban elfért az egész felszerelésük), és ahogy vezettünk... a francba is, még versenyeztünk is, ki hajt gyorsabban! Nincs is jobb érzés, mint egy elhagyatott autópályán száguldani, főleg, hogy méltó versenytársaim voltak. Három katonai jármű (nem kérdeztem, honnan szerezték a sajátjukat), kerülgetve az itt-ott megjelenő kátyúkat, esetleg szikladarabokat... olyan volt, mint valami filmben.
Élveztem.
Aztán furcsa fény csapódott a földbe, pont előttünk. Láttam már angyalt, így nem volt kérdéses az eredete, de ez a jelenlét valahogy... erősebb volt, és kegyetlenebb. Gonoszabb. Én hajtottam elöl (azért nehogy már leelőzzenek), és alig tudtam lefékezni.
Aztán megláttam: ketten voltak. Az egyik hófehér volt, és úgy tűnt, mintha izzana az egész teste, a másik pedig pont az ellentéte: sötét, démoni aura vette körül.
Akkor jöttem rá, hogy ezek harcolnak.
- Vissza! - üvöltöttem ki a sebtében letekert ablakon, de persze nem is lett volna rá szükség: elkezdtünk tolatni, ahogy csak bírtunk. Megfordulni? Ugyan, méterekre voltunk a bestiáktól, lélegezni se volt időnk.
Én jöttem rá egyedül, mit kell tennem: kiugrottam a kocsiból. Akkor még nem volt túl gyors, így megúsztam zúzódásokkal (igaz, szereztem belőle jó párat), de azokat sem éreztem...
...miért kell visszaidéznem mindezt? Élvezed? Mint valami jó sztori, ugye? Igen, jól sejted, most jönnek a lángok, meg az, hogy a fehér lény egyetlen suhintása a levegőbe emeli, és azzal a lendülettel a földhöz is csapja mindhárom járművet. Hogy a robbanás a benzintartály miatt volt, vagy az is a természetfeletti erejüknek volt köszönhető, azt nem tudtam, de jobban belegondolva nem is érdekelt. Megbújtam a korlát mögött, és onnan figyeltem, mi történik. Sejtettem anélkül is... de nem bírtam nem nézni.
A terepjárók gyakorlatilag a darabjaikra estek. Öt holttest esett ki belőle, összeégve, kicsavarodva. Az egyik mintha még rángatózott volna - egy pillanattal később különös, természetfeletti, arany tűz égette hamuvá...
Mondanám, hogy szerencsére nem láttak meg, de hívhatom ezt szerencsének?
Nem tudom, hogy keveredtem vissza Phoenixbe. Nem tudom, miket kérdeztek tőlem, csak azt, hogy amennyire tudtam, őszintén válaszoltam mindenre. Azt kérdezed, sírtam-e? Nem... azóta egy könnycseppet se tudtam ejteni.
Fél héttel később előléptettek first lieutenanttá, de még a feljebbvalóim is látták, hogy valami megváltozott. Nem voltam lelkes, nem álltam szóba senkivel. Egyszer majdnem lefokoztak, amiért egy kapitánnyal üvöltöztem, aki látogatóba jött hozzám a kórházba, aztán valamiért maga a kapitány simította el az ügyet. Sugdolózni kezdtek mögöttem, lassan mindenki megtudta, mit éltem át, de nem igazán érdekelt.
Rájöttem, hogy nem tehetünk semmit. Nem számít, milyen keményen próbálkozunk, ahogy az sem, mennyire vagyunk felkészültek: egyszerűen bármit teszünk, elsöpörnek minket. Biztos lettem benne, hogy ha összefognának, könnyedén lerombolnák az összes nagyvárost.
Gyengének, törékenynek éreztem magam.
Ez pedig lassan átalakult haraggá.
Miért vagyunk ilyen kiszolgáltatottak? Miért nem tudunk semmit tenni? Kell, hogy legyen valami út... valami, bármi, hogy erősebbek legyünk! Muszáj! Ez nem maradhat így!
Mindenki meglepődött, mikor egyre erősebb tettvágyat láttak rajtam. Én magam álltam a város katonai vezetője elé (nem volt semmi munka megkapni az audienciát, pláne egy kórteremből), hogy minél több küldetést bízzanak rám, és azok minél változatosabbak legyenek.
Vele voltam először őszinte - sőt, azóta sem voltam az senkivel. Akkor határoztam el azt is, hogy az egészet egyedül fogom végigcsinálni. A saját szememmel láttam, mennyi értelme van a társaknak.
Öt jó barátom halt meg akkor. Nem fogom még egyszer átélni ugyanezt.
Csak magamra számíthatok.

Azóta két hét telt el. Most engedtek ki a kórházból, és épp úton vagyok a lakásom felé, hogy összeszedjem a cuccaim, és felkészüljek az azonnali indulásra. Nem tudom, milyen feladatot fogok kapni... de egyvalami biztos.
Bármit megteszek, hogy erősebb legyek. Hogy fel tudjam venni a harcot az angyalok ellen. Hogy megölhessem mindet.
Bármit.

És most takarodj innen, ha nem akarod, hogy a fogdába kerüljek a megölésed miatt. Ha legközelebb kíváncsiskodsz, nem adok ilyen jótanácsokat.
Nem hallottad? Azt mondtam, takarodj!